Másnap reggel, amikor felkeltünk összepakoltunk, felnyergeltük a lovakat és útnak indultunk. A készülődés közben nem sokat beszéltünk. Abban egyeztünk meg, hogy kicsit később állunk meg reggelizni, mivel egyikünk sem volt éhes, amikor felkeltünk.
A későbbiekben sem szóltunk egymáshoz, bár ez többnyire az én hibám volt. Gondolkodtam, ilyenkor nem nagyon veszek tudomást a környezetemről. Tudtam, hogy ezzel megbántom Dylant, de néha szükségem van erre.
~ Ha megszerezzük Shagon tojását, elmondja, hogy hogy hol látta anyám kardját. Ha nem találjuk meg, akkor fölöslegesen utaztunk és kutathatjuk át Arkonát. ~ mondtam magamban és Dylanre néztem. Megérezhette, hogy figyelem, mert felém fordult.
- Valami baj van, Morgana? Olyan furcsa vagy ma. - mondta, mire elmosolyodtam.
- Csak aggódom. Szerinted meg van még az a tojás? - kérdeztem. Dylan előre fordult és a távolba meredt.
- Nem tudom. Nagy valószínűséggel ott van, ahol Shagon hagyta. Ne aggódj, megtaláljuk. - biztatott.
- Remélem, igazad van. Nagyon nem örülnék, ha potyára utazunk Farthwindbe. - mondtam.
- Megtaláljuk a tojást. - felelte Dylan. Ekkor megkordult a gyomrom, és elnevettem magam.
- Megálljunk enni? - kérdezte Védelmezőm. Feltételeztem, meghallotta a gyomorkorgásomat.
- Igen. Gondolom, már te is éhes vagy. - mosolyogtam rá, újfent. Válaszképpen leszállt a lováról és kinyitotta a nyeregtáskát. Én is leszálltam Diabloról és leültem a földre. Amíg Dylan kipakolta a reggelit, felnéztem az égre.
A nap már magasan járt, amiből arra következtettem, hogy földi idő szerint 11 óra körül lehet. Nem tudtam, hogy Arkonában, hogy van az időszámítás.
- Itt, hogy méritek az idő múlását? - kérdeztem rá, amikor Dylan is leült végre.
- Ugyanúgy, ahogy a Földön, csak más nevük van. Itt nem másodpercnek vagy órának hívjuk. Úgy gondolom ezt kicsit később mondom el, mert a véneken kívül szinte senki nem használja. - felelte Dylan. Nem kezdtem el hisztizni, hogy "Márpedig akkor is tudni akarom. "
- Ahogy gondolod. - mondtam. Ezek után reggeli közben nem sokat szóltunk egymáshoz. Ez egy ilyen nap volt. Reggeli után elraktuk a reggeli maradékát.
Már épp ültem volna fel Diablo hátára, amikor Dylan megköszörülte a torkát. Félig visszafordultam.
- Mégis hova készülsz? - nézett rám összefont karokkal. Megütközve néztem rá.
~ Most hülyésedik? ~ gondoltam.
- Hát tovább. - feleltem egyértelműen, mire védelmezőm megrázta a fejét.
- Még nem, kis védencem. Megkezdjük a kiképzésedet. Legalább 4 napba telik, amíg a hegyekhez érünk és közben át kell mennünk két falus is, ahol feltölthetjük a tartalékainkat. Ki tudja, milyen lényekkel találkozunk út közben. Jobb ha meg tudod védeni magad, amikor nem vagyok melletted. Amire remélem nem kerül sor. - mosolygott vissza rám Dylan. Ekkor vettem észre, hogy két kard van a kezében. Észre sem vettem, hogy mikor vette fel őket. Egyszerű, sima egykezes kardok voltak. Félve néztem a kardokra.
- Kapd el! - kiáltotta Védelmezőm s felém dobta az egyiket. Megijedni sem volt időm. Ösztönösen kaptam el és állam be védekező állásba. Dylan féloldalas mosolyától libabőrös lettem
- Felkészültél? - kérdezte kicsit érdes hangon, mintha dorombolna.
- Én a helyedben vigyáznék a bőrömre. - feleltem. Tettem egy futó pillantást a kard felé, ami nagyon élesnek tűnt. Mégis volt benne valami, mintha lilásan világítana, mindkét penge. Dylan továbbra is egy helyben állt és mosolygott. Nem tudtam mire vár.
- Mielőtt elkezdenénk a gyakorlást, a kardokat egy védőbűbájjal vontam be. Nem tudjuk egymást megsérteni. Max, csak horzsolásokat és véraláfutásokat okozhatunk a másiknak. Most pedig készülj. - mondta és nekem rontott. Meglepődni sem volt időm, megint csak ösztönből emeltem fel a kardot, kivédve Dylan támadását.
Ez így ment órákon keresztül. Hol én támadtam rá, hol ő rám. Harc közben kaptam pár jól irányzott ütést a bordáim közé, cserébe ő is kapott néhány ütést a combjára és a térdére. Körülbelül 2-3 órán keresztül gyakoroltunk. Egymás szemébe nézve, a kardot magunk mellett leengedve lihegtünk. Dylan nem fáradt el annyira, amennyire én. Röhögve folytatta volna, ha nem kérem, hogy álljunk meg pihenni. Én csak félig voltam elf, Dylan pedig teljesen az. Jobban bírj a terhelést, mint én. Az emberi felem könnyen fárad. Kicsit leültünk beszélgetni. Dylan elemezte a technikámat, megmondta min kéne javítanom, mit kéne fejlesztenem.
Kipihentem indultunk tovább. Néha, ha nyílt terepre értünk, versenyezve vágtáztunk. Ha erdőben vezetett tovább az utunk, csak ügettünk, közben beszélgettünk, nevetgélve egymást ugrattuk.
Jól esett Dylannel lenni. Élveztem. Amikor épp nem vágtáztunk, vagy beszélgettünk, csak ültem a nyeregben és álmodoztam. Elképzeltem, hogy milyen lehet vele csókolózni, de mindig elzavartam ezt a képet, hisz mégiscsak a Védelmezőm volt.
- Minden rendben van? - kérdezte Dylan. - Kicsit zavarban vagy és nem értem, miért.
Még jobban elpirultam.
- Nem lényeges, csak álmodoztam. - mondtam Próbáltam nyugodtnak tűnni, de nem nagyon jött össze.
- Ahogy gondolod. Nem fogom kiszedni belőled, majd elmondod, ha akarod. - felelte. Nem volt szomorú a hangja, inkább megértő, de mégis volt benne valami, ami miatt el akartam mondani.
~ Nem, nem mutathatom ki, hogy mit érzek. ~ jelentettem ki magamban.
- Köszönöm. - csak ennyit mondtam. Ezek után csendben folytattuk az utunkat. Még nem álltunk meg. Dylanre néztem a szemem sarkából. Megint ledöbbentem, hogy milyen jóképű srác. Egyszer csak megállította Belphegort. Ugyanezt tettem Diabloval is. Már épp nyitottam a számat, hogy megkérdezzem itt táborozunk-e le, amikor felfogtam, hogy nem vagyunk egyedül. Dylan leszállt a lóról és elindult előre.
- Te maradj itt! - mondtam, mielőtt eltűnt volna az erdő sűrűjében. Legszívesebben utána mentem volna, de mégis ott maradtam a helyemen.
Dylan nemsokára visszaért, de nem egyedül. Egy kisebb csapat kentaur érkezett vele.
- Ő lenne az? - kérdezte a legidősebbnek tűnő kentaur. A szőre ugyan sötétbarna volt, de a haja és a szakálla elkezdett őszülni.
- Igen, Emagam. Ő az. - nézett rám büszkén Dylan. Emagam odajött hozzám. Kicsivel így is magasabb volt nálam, pedig nem egy alacsony lovon ültem. Megfogta a kezem, finoman megcsókolta és a szemembe nézett.
- Üdvözöllek Arkonában, Morgana. Emagam vagyok a kentaurok vezére.
- Örülök, hogy megismerhetlek, Emagam. - feleltem.
- Gyere, itt letáborozunk. - jött oda Dylan és segített leszállni Diabloról. Olyan közel kerültünk egymáshoz, hogy tisztán éreztem az illatát. Óvatosan elhúzódtam, hogy ne lássa, hogy megint elpirultam. Habár tudtam, Védelmezőmet nem csaphattam be az érzéseimmel, hisz ő is érzi, ami én.
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése