Egy darabig csendben sétáltunk egymás mellett. Először arra gondoltam, hogy biztos azért nem szól semmit, hogy felfogjam, tényleg Arkonában vagyok. Aztán rájöttem, nem erről van szó. Figyelnek minket. Az ösztöneim azt súgták, hogy fussak, de Dylan közelsége megnyugtatott valamennyire. Úgy tettem, mintha az erdőt figyelném, miközben a közeli fák lombjaiban megbújó őrszemeket figyeltem. Barát vagy ellenség nem tudtam.
Egyre mélyebbre mentünk az erdőben. Sűrűbben nőttek a fák, vállig értek a bokrok is. Egyértelműen lehetett érezni a varázslat jelenlétét, igaz csak tippelni mertem. Nem vettem biztosra semmit. A távolból énekszó szállt felénk. Bár nem ismertem ezt a nyelvet, mégis megértettem. Esküvői dal volt. Elmosolyodtam.
Dylan a hang irányába fordult és arra mentünk tovább. Ahogy közeledtünk egyre erősebben lehetett hallani. Körülbelül 5 perces séta után kiértünk egy tisztásra, ahol - a tippem szerint - egy esküvő volt. Amikor Dylan kiért a fák takarásából, azonnal elhallgatott a zene, és egy gyönyörű nő lépett elé. Kék köpeny volt rajta és rajta volt a csuklyája is, így nem láttam az arcát. Dylan a szívére tette az ökölbe tett jobb kezét és fejet hajtott a nő felé. Az viszonozta a köszöntést, majd felemelte a fejét.
Még mindig a fák között álltam, amikor a nő megszólalt.
- Megtaláltad? - kérdezte. Gyönyörű hangja volt. megijedtem, hisz azonnal tudtam, hogy rólam van szó.
- Igen, megtaláltam. Nyx, ugyanolyan gyönyörű, mint az anyja. De nézd meg a saját szemeddel. - mondta Dylan és hangjából kihallatszott, hogy mosolyog. - Morgana, gyere ide, kérlek! - tette még hozzá. mire óvatosan előléptem a fák takarásából és Dylan mellé álltam. Felemeltem a fejem és először ránéztem. Most már látszódtak a hosszú fülei. Elmosolyodtam. Megéreztem, hogy a nő, aki csak Nyx lehetett engem figyel. Odafordultam, és ahogy Dylantől láttam, meghajoltam előtte. Nyx viszonozta a köszönésemet, majd az államnál fogva óvatosan felemelte a fejem és megvizsgálta a tetoválásaimat. Hogy jobban lásson, levette a csuklyáját és egy pillanatra elakadt a lélegzetem. Tengerkék szeme volt, ami ugyanúgy világított mint Dylané, és hosszú ezüst haját mintha fújta volna a szél, bár az erdő közepében voltunk még egy szellő sem volt.
- Tényleg olyan vagy, mint édesanyád. A szemed, a tetoválásaid, az arcod. Bár még nincs varázserőd. Emiatt nem kell aggódnod. Minél hosszabb időt töltesz Arkonában, annál jobban fogsz megváltozni. - mondta Nyx és én csak álltam, hallgattam és ámultam a szépségén. Kortalannak tűnt, mégis látszott rajta, hogy sok mindent megélt. Gyorsan körbepillantottam a tisztáson. Csodálkoztam, hogy ennyien vannak, mégsincs sehol egy ház. Ekkor fölpillantottam a fák lombjai közül és újra elcsodálkoztam. A fák lombjaiba építették meg a lázadók a szállásukat.
- Látom, tetszik a Lombváros, Morgana. - vonta magára Nyx a figyelmemet.
- Nagyon tetszik. Mióta vagytok itt? - kérdeztem, és ekkor vettem észre, hogy a násznép és a fejünk fölött lévő emberek engem néznek és néha összesúgnak. Kicsit elpirultam. Nem nagyon szerettem, ha kibeszéltek. Ekkor azonban gyereknevetést hallottam és egy csapat kisgyerek rohant a tisztásra. Nem vettek észre, így egy kisfiú beleszaladt a lábamba. Utána egy kisebb csapat fiú és egy kislány, aki valamiért sírt. Nem foglalkoztam semmivel, és odamentem a kislányhoz. Leguggoltam mellé és letöröltem a könnyeit. Ő is elf volt, habár még nem voltak olyan hosszúak a fülei. Hosszú szőke haját a füle mögé tűrtem.
- Mi a baj, Kicsikém? - kérdeztem kedvesen, anyaian. A kislány kicsit megszeppent, szipogott egy kicsit, majd rám nézett. Neki is zöld szemei voltak, bár még nem világítottak.
- El... elvették... - kezdte, de megint rájött a sírás. Segítettem neki.
- Elvették a babádat? - kérdeztem, mire bólintott. Felvettem az ölembe és odamentünk a fiúkhoz, akiket Dylan nem engedett el. Odamentem hozzájuk.
- Ti vettétek el a babáját? - kérdeztem szigorúan. A fiúk nem értették, hogy ki lehetek.
- És ha igen? Nem te vagy az anyja. - vágott vissza a legnagyobb közülük, aki nekem jött. Mielőtt bármit mondhattam volna, a tömegből előjött egy férfi, aki nagyon hasonlított a fiúra. Lekevert neki egy pofont, majd felém fordult. Legnagyobb meglepetésemre, meghajolt előttem.
- Bocsáss meg a fiamnak. Nem tudja ki vagy. - kért bocsánatot. Zavarba jöttem, de gyorsan magamhoz tértem.
- Nem haragszom, csak annyit szeretnék, ha a fiad visszaadná ennek a kislánynak a babáját. - mondtam kedvesen és a fiú felé fordultam. Kinyújtottam a kezem, és ő belerakta a babát.
- Tessék, Kicsim. Ti pedig kérjetek bocsánatot tőle. - fordultam a többi fiú felé.
- Bocsánat. - mondták kórusban és elszaladtak. Letettem a kislányt a földre. Ő megköszönte a segítséget és odaszaladt az anyjához.
Nyx odajött hozzám, a vállamra tette a kezét és mosolyogva megszólalt.
- Ez nagyon szép volt tőled. - dicsért meg.
- Magamat juttatta eszembe, amikor ennyi idős voltam. Ugyanezt megcsinálták velem is. Csak továbbadtam a segítséget neki. - mondtam. Lassan újrakezdődött a tánc és a zene. Dylan, úja mellettem volt. Árnyékként követett. Néhányan gyanúsan méregettek, mások örömmel néztek rám és meghajoltak előttem.
- Dylan megmutatja a szállásodat. Este a vacsoránál bejelentem, hogy visszatértél közénk, Morgana. Pihenj egy kicsit. - nézett rám Nyx. Meghajolt és elment. Dylanre néztem.
- Na, gyere. Megmutatom a szobádat. - szólt és elindult felfelé az egyik kötélhágcsón.
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése