A kentaurokkal együtt táboroztunk le. Emagam állt először őrségbe. Amíg én megvacsoráztam, Dylannel beszélgetett. Nem hallgatóztam, de sejtettem, hogy rólam van szó, hisz mindketten sűrűn pillantottak felém.
Azon gondolkoztam, hogy miért vannak velünk a kentaurok. Dylan azt mondta, hogy függetlenek és csak akkor foglalnak állást, amikor már biztosak a végeredményben. Ahogy végignéztem a kentaurokon, rá kellett döbbennem, hogy milyen gyönyörű teremtmények. Leginkább az egyetlen nőt csodáltam meg igazán. Kreolszínű bőre volt, a szőre meg egészen világosbarna, szinte már szőke, a haja ugyanilyen színű volt. A szeme világos volt, talán kékes-zöld, ebben nem lehettem egészen biztos, mert nem láttam jól a színét.
Dylan-re néztem és azt vettem észre, hogy még mindig Emagammal beszélget. Most nem engem figyeltek, háttal álltak nekem. Elmosolyodtam. Hátulról néztem Dylant, abban a ruhában amiben volt, gyönyörűen kirajzolódtak az izmai. Hasonló bőrruhában volt, mint én. A felső része ujjatlan, a nadrágja hosszú és feszülős. Valószínűleg valami aggasztó dologról beszélhettek, mert összefonta a karjait, amitől még jobban látszódtak az izmai. Ahogy ott állt, szinte megigézett. A hosszú fülei, a szőke haja, az egész lénye vonzott. Be kellett vallanom magamnak is, hogy vonzónak találtam.
Nem vettem észre, amikor megfordultak. Dlyan elindult visszafelé, Emagam a többi kentaurhoz ment, mondott valamit a nőnek, aki ezután eltűnt az erdőben. Dylan odaért mellém, leült és elkezdett enni.
- Jó étvágyat. - mondtam, amikor észrevettem, hogy visszaért. Szándékosan kerültem a pillantását. Inkább tovább nézegettem a kentaurokat. Emagamon kívül még három kentaur volt velünk. A nő időközben visszaért egy csikóval. Odavitte a vezérükhöz. Nem tudtam, hogy miért hozta ide, de úgy tűnt, mintha a csikó Emagam gyermeke lenne, a nő pedig a társa. Legnagyobb meglepetésemre Emagam odajött hozzánk, mögötte a csikó és a nő.
- Jó étvágyat, Dylan. - mondta, majd felém fordult.
- Engedd meg, hogy bemutassam a családomat. Észrevettem, hogy milyen kíváncsian nézted a feleségemet. Gondoltam bemutatom. Nos, ő a párom, Jade, és a lányunk, Sophie.
- Örülök, hogy bemutattad őket. Én Morgana vagyok - fordultam az említettek felé. Sophie leginkább Jadre hasonlított, bár a szőre sötétebb volt, valószínűleg fekete szőre miatt. A lányra néztem, a szeméből érdeklődés tükröződött. Közelebb jött hozzám és leült mellém, olyan pózban tartva a lábait, mint amikor a lovak fekszenek.
- Tényleg te vagy a trónörökös? Te leszel az új uralkodó? - kérdezte mohón, kíváncsian.
- Sophie! - szólt rá Jade, mire kuncogni kezdtem.
- Hagyd csak! Engem nem zavar. Még gyerek, az a dolga, hogy kérdezzen. - majd a lányhoz fordultam. - Igen, én vagyok a trónörökös. Nem tudom, hogy mikor, de remélem, én leszek az új uralkodó. Tudod, még nekem is el kell fogadnom. Hirtelen, pár nappal ezelőtt tudtam meg, hogy egy másik világ szülötte vagyok. - meséltem. Arra kért, meséljek a másik világról. Megtettem. Órák óta meséltem és körém gyűlt mindenki. Leültek mellém és hallgatták a mesét. Sophie időközben elaludt, már én is álmosodtam. Dylan átölelte a vállamat. Hátradőlt, én a vállára hajtottam a fejem és elaludtam.
Másnap reggel arra ébredtem, hogy Dylan a hátamat simogatta. Nem tudtam mire vélni, de tetszett. Felemeltem a fejem és Dylanre néztem. A szeme csukva volt, de dúdolt, ami azt jelentette, hogy ébren van. Ahogy megmozdultam kinyitotta a szemét.
- Jó reggelt, Királynőm! Hogy aludtál? - kérdezte.
- Neked is jó reggelt. Köszönöm, jól. Hol vannak a kentaurok? - kérdeztem vissza.
- Visszamentek a falujukba. Emagam még nem foglalt állást, de a tegnap este után szerintem meggyőzted.
- Remélem. Örülnék, ha a mi oldalunkon tudhatnám. - felnéztem az égre. A fák felett látható volt a Farthwind hegység. A kérdés már csak az volt, hogy melyik csúcson van Shagon tojása.
- Gyere, iduljunk. Napnyugta előtt szeretnék a barlangban lenni. - szólt Védelmezőm. Igazat adtam neki. Felnyergeltük a lovakat és elindultunk. Délre a hegy lábához értünk. Valósággal eltakarta előlünk az eget. A magasabb csúcsait felhők takarták.
Megálltunk pihenni. Megitattuk a lovakat, ettünk ittunk mi is. A legközelebbi ösvényen indultunk tovább. Én mentem elől, mert a megérzéseimre hallgattam. Dylan csak egyszer kérdezte, hogy biztos jó irányba megyünk-e. Amikor válaszoltam a tetkóim halványan világítani kezdtek, ami meggyőzte és nem kételkedett tovább. Ahogy haladtunk felfelé, egyre hidegebb lett, és nehezebben vettünk levegőt. Négy elágazást hagytunk el már el, amikor az ötödiket elértük. Itt három felé indulhattunk tovább. A megérzésemre hallgatva egyenesen mentünk felfelé. Egy óra lovaglás után egy patka szerű kiugróra értünk, felettünk a hegyoldalban barlangok százai sötétlettek. Dylannel összenéztünk, győzedelmes mosoly húzódott az arcunkon. Már csak meg kellett találnunk a megfelelő barlangot. Csodálkoztam, hogy az egyes szintek között lépcsők is vannak.
- Itt emberek is jártak? - kérdeztem.
- Igen. De csak a kiválasztottak jöhettek fel ide.
- Te is jártál itt?
- Csak egészen kicsiként, talán hat éves lehettem. Amikor apám elkezdte a kiképzésem, felhozott ide egy aranysárkányhoz, Xoroxhoz. Ő áldotta meg a harcosokat. Iwain őt ölette meg először. Nem akarta, hogy harcosokat képezzünk ki. Xorox halála után Shagon vette át a ezt a feladatát, persze titokban. Erre Iwain sem számított. - mesélte. Közben barlangról barlangra jártunk keresve a tojást. Úgy a tizenötödik barlangnál megtorpantam és szörnyülködtem. Tojások százai voltak egy kupacban, összetörve, a kikelt sárkány fiókák maradványaival. Látszott, hogy védtelenek voltak. Mindegyiket a hasánál szúrták le, hisz ez a sárkány leggyengébb pontja.
- Ezért megfizet! Védtelenek, ártatlanok voltak. Menjünk tovább, meg fogjuk találni Shagon tojását. - mondtam a dühtől remegő hangon.
Újabb egy óra lovaglás után felértünk a legfelső szintre. Azok a tetoválások, amiket Shagontól kaptam, izzani kezdtek és a tizedik barlang előtt újabb, az előzőhöz hasonló mintájú tetkók jelentek meg a másik karomon is. Tudtam, hogy megérkeztünk. Pont időben, mert elkezdett sötétedni. Dylan meggyőzött, hogy várjunk reggelig, és majd napkelte után bemegyünk. Bár kíváncsi voltam voltam, hallgattam rá. Az ösztöneim is azt súgták, hogy várjak reggelig. Megvacsoráztunk, lenyergeltük a lovakat, majd lecsutakoltuk őket. A barlang mellett találtunk egy kutat. Nem tudtam, hogy került oda, vagy honnan van víz, de örültem neki. Megfürödtünk, persze külön, nem leselkedve.
Amikor végeztünk, lefeküdtünk egymás mellé és a csillagokat néztük. Nem sokat láttunk a felhők miatt. Dylan látta, hogy ez szomorúvá tesz, felemelte a kezét, mormogott valamit, mire feltámadt a szél és elfújta a felhőket.
- Köszönöm. - mondtam és mielőtt meggondolhattam volna megpusziltam az arcát. Visszafeküdtem a helyemre. A fejünk felett, a hegycsúcs mögül előbújt a hold is. Nem volt még telihold, de így is nagy fénye volt.
- Nincs mit. A Védencemnek bármit. - felelte. Attól amit mondott elpirultam, de gyorsan magamhoz tértem. Emlékeztettem magam, hogy nem szerethetek vele, habár a szívem mélyén tudtam, hogy már akkor beleszerettem, amikor először lerajzoltam. Nem vallottam be Dylannek, és nem is állt szándékomban megtenni, egyelőre. Jó volt így, távolról szeretni.
- Morgana, mi a baj? - kérdezte váratlanul. Felé fordítottam a fejem. Felkönyökölve feküdt, felém fordulva.
- Nincs semmi baj. - feleltem ártatlanul.
- Nem hiszem el. Valamit elfojtasz, azt is tudom, hogy mit. Tudom, mit érzel irántam, hisz érzem amit te. És hogy tudd, viszonzom az érzéseidet. - mondta. Úgy ültem fel, mint akibe villám csapott. Nem akartam hinni a fülemnek.
~Szeret? Nem az nem lehet! ~ gondoltam kétségbeesve.
- De mi nem lehetünk együtt. te a Védelmezőm, a Harcosom vagy. - mondtam, de csak a fejét rázta.
- Miért ne lehetnénk együtt? Nincs megtiltva. Édesapád is anyád védelmezője volt, mielőtt a trónra került volna. Ritka és kivételes alkalmak egyike volt, hogy a földről egy ember jött át a Portálon és védelmező lett. - ezzel sikerült meglepnie, de nem győzött meg. Valószínűleg velem volt a baj. Féltem mások érzelmeitől, nem akartam elhinni, hogy mások is szerethetnek. Ezzel kellett megbékélnem először, de ez még nem ment. Soha nem volt még szerelmem, igaz voltak akik udvaroltak, de mindenkinek nemet mondtam. Egy idő után már senki nem akart járni velem, de nem zavart.
Most, hogy Dylan közölte, hogy vonzódik hozzám, megijedtem. Nem tudtam mit kezdeni vele. Szó nélkül felálltam és elmentem egy másik barlanghoz. Bementem , de nem láttam semmit. Arra gondoltam, hogy milyen jó lenne egy kis fény, mire a jobb kezem lángba borult. Meglepetésemben ugrottam egyet. A fura az volt, hogy nem égetett, csak kellemesen melegítette a kezem.
Ebben a barlangban is törött tojások és sárkánymaradványok látványa fogadott. Beljebb mentem és egy kifejlett sárkány csontvázára bukkantam. Elindultam kifelé, amikor a szemem sarkából láttam, hogy valami megmozdul. Időben fordultam meg. Egy hatalmas szőrös kutyaféle ugrott rám. A vállamnál támaszkodott rám és a torkom felé kapott. A kezem még mindig égett, azzal ütöttem az állat szeme felé.
- Dylan, segíts!! - kiáltottam. Védelmezőm azonnal mellettem termett és leszedte rólam a fenevadat. Harcolt vele, végül elvágta a torkát. Én közben kimentem a barlangból és eloltottam a lángot. Remegve ültem le a bejárat mellé a falhoz.
- Jól vagy? Nem harapott meg a vérfarkas? - kérdezte aggódva.
- Nem, nem harapott meg, és igen, jól vagyok. Csak megijedtem ennyi az egész. - feleltem.
- Hogyan gyújtottad meg a kezed?
- Csak arra gondoltam,. hogy jó lenne egy kis fény, mire meggyulladt a kezem. Ösztönös volt, gondolom. - nem lepett meg a kérdése. Segített felállni, majd visszamentünk a táborhelyre.
Lefeküdtem aludni, Dylan meg őrségbe állt, hogy ne essen bajom. Hiába mondtam neki, hogy feküdjön le. Álmomban megjelent előttem Shagon teljes életnagyságban egy völgyben.
~ Üdvözöllek, Shagon! - szóltam.
~ Üdvözöllek, Morgana! Megtaláltad a barlangot. Láttad, mit tettek a fajtámmal.
~ Igen, és nagyon dühít a dolog. Megígérem Neked, hogy megbosszulom, csak annyi áldozatot hozva, amennyi feltétlenül szükséges. - feleltem.
A következő pillanatban megint a vérfarkassal küzdöttem, ezúttal Dylan nélkül. Arra ébredtem, hogy megharapott. Zihálva ültem fel a jobb karomat fogva. Hál'istennek, azon a tetoválásokon kívül nem volt semmi. Dylan kérdőn nézett rám.
- Csak egy rossz álom, semmi több. - nyugtattam meg.
- Akkor jól van. Feküdj még vissza. - mondta, megsimogatva az arcom.
Álmatlanul aludtam tovább. Nem tudom meddig aludtam, de amikor felkeltem a nap már magasan járt.
- Jó reggelt. Gyere reggelizni. - szólt kedvesen. A szememet dörzsölve ültem le reggelizni. Dylan főzött teát és sütött húst is.
- Jó reggelt. Remélem nem mentél be barlangba nélkülem. - mondtam mosolyogva, miközben elvettem tőle a teás bögrét.
- Dehogy, eszembe se jutna! - nevetett. Megreggeliztünk, utána beszélgettünk, nevettünk. Húztuk az időt. Féltem bemenni, nem tudtam, mi vár rám.
Elfogytak a beszédtémák és csak ültünk egymás mellett, falnak döntött háttal. Csak néztünk magunk elé. Egyszer csak Dylan megfogta a kezem, nem húztam el, inkább viszonoztam a kézfogást.
- Be kell mennünk, gyere! - mondta, megszorítva a kezem bátorításnak. Felhúzott és kéz a kézben mentünk be barlangba. Most nem volt szükségem plusz fényre, a nap pont besütött a barlang száján. Lassan mentünk befelé, a magam részéről egyre hevesebben dobogó szívvel. Már láttam a tojás körvonalát, amikor valami roppant a talpunk alatt. Megtorpantunk és most Dylan gyújtott fényt a kezén. Csontvázak, azok voltak a tojás körül. Erőt vettem magamon és továbbmentem. Dylan már nem fogta a kezem és nem hallottam, hogy jönne utánam. Megfordultam.
- Dylan, nem jössz? - kérdeztem az izgalomtól és félelemtől remegő hangon.
- Nem mehetek. Csak Te érintheted meg a tojást. Ha hozzáérek vagy közelebb megyek, akkor megöl, és semmi húzásom kipróbálni. - mondta ugyanolyan hangon. Tudtam, hogy igaza van, bár nehezemre esett elfogadni. Továbbmentem, minél közelebb értem a tojáshoz, az annál fényesebb lett. Amikor már majdnem megérintettem, hirtelen felragyogott a tetoválásaimmal együtt, amitől kicsit megijedtem. Nem tétováztam tovább, megfogtam a tojást, éreztem, hogy ez Shagon tojása. Magamhoz szorítottam és kivittem a barlangból. A napfényben végre megcsodálhattam. A halványpirostól a sötét bordóig minden árnyalatot meg lehetett csodálni rajta. Dylannel összenevettünk.
- Sikerült! Most már csak vissza kell vinnünk Shagonnak és megtudhatom hol van anyám kardja. - ujjongtam. Végre kezdtem elhinni, hogy ide tartozom.
A tojás a kezemben melegedni kezdett és lágyan lüktetett. Egy apró, erős szív dobbanásait lehetett érezni a tojás héján. Nem szívesen, de beletettem a nyeregtáskába.
- Igazi királynő vagy. Büszke vagyok rád. - bókolt a Védelmezőm.
- Köszönöm, Dylan. - feleltem pirulva.
~ El kéne fogadnom, hogy szeret? ~ kérdeztem magamtól. Nem feleltem azonnal. Hagytam, hogy gyökeret vessen, ráértem később foglalkozni ezzel a kérdéssel.
- Azt hiszem, jobb ha elindulunk, Shagon 18 éve vár a tojására. - szólt váratlanul Dylan, kiszakítva a gondolataimból.
- Jó van. Ne várassuk tovább. - feleltem. Felszálltunk a lovakra és elindultunk lefelé. Ez kicsit tovább tartott, mert lassabban haladtunk, de napnyugtára leértünk.
Letáboroztunk, ettünk-ittunk. Megitattam a lovakat, majd lefeküdtem a takarómra. Dylan mellém feküdt, magához húzott, aminek kifejezetten örültem, mert kicsit fáztam, amióta megérintettem a tojást.