8. fejezet

Másnap reggel arra ébredtem, hogy pont az arcomat süti a nap. Nyújtóztam egy nagyot, ásítottam, majd lassan felültem. Még abban a ruhában voltam, amit előző este felvettem. Levettem és visszatettem a szekrénybe. Odamentem a tó felőli ajtóhoz, elhúztam a függönyt és kilestem rajta. A tóban nem volt senki, így fejest ugrottam. Ahogy feljöttem a felszínre hátradobtam a hajam. Úsztam pár hosszt, majd a tó sekélyebb partjára úsztam. Ott megálltam egy kicsit. A hátamra fordultam és az eget kezdtem nézni. Apró bárány felhők úsztak el lassan a szurok fölött. Az egyik egy kicsit elidőzött felettem, amiből arra következtettem, hogy nem fúj annyira a szél. Aztán arra lettem figyelmes, hogy gomolyogni kezd és egy arcot formáz. Mintha tükörbe néztem volna. Ugyanaz az arcberendezés, de mégis más, mert a felhőarc valamivel idősebbnek tűnt. Valahol mélyen belül megmozdult bennem valami. Egy apró szúrás valahol a szívem tájékán.

~ Anyu ~ gondoltam szomorúan. ~ Biztos ő volt az édesanyám. De mért látom egy felhőben az arcát? ~ morfondíroztam magamban, amikor jött egy erősebb szél, amit még én is éreztem és elfújta anyám arcát. Akkor döntöttem úgy, hogy most azonnal útnak indulok és kiderítem végre, hogy ki vagyok.

Gyorsan kiszálltam a tóból, magam köré csavartam és felmásztam a szobámba. Amikor felértem és elhúztam a függönyt Dylant láttam meg, ahogy az egyik székben ül.

- Jézusom! Dylan, azonnal csukd be a szemed! - sikítottam meglepetésemben és szorosabbra húztam a törölközőt.

- Bocsáss meg, Úrnőm! Nem akartalak megijeszteni. - mondta és lehajtotta a fejét. Még a szemét is eltakarta.

- De sikerült. Legközelebb létszíves szólj le, hogy itt vagy. Vagy valahogy jelezz, de ne ülj itt csendben. - korholtam, miközben a szekrényben kerestem a megfelelő ruhát. Végül egy két részes bőrruha mellett döntöttem. A felső része kicsivel a mellem alatt végződött. A nadrágja pedig a combom közepe felett ért véget. Nem tudtam elképzelni, hogy anyám ilyeneket hordott. De most lényegtelen. A szekrényben találtam egy combtokot, meg egy íjat és egy tegeznyi nyílvesszőt. A tegezt a hátamra vettem az íjjal együtt, a combtokot a jobb combomra erősítettem. Előtte belenéztem és kötszereket és dobókéseket találtam benne. Meg sem lepődtem rajta.

- Most már idenézhetsz. Na, hogy festek? - kérdeztem és amikor felnézett megfordultam előtte. Elmosolyodott, mire elpirultam.

- Gyönyörű vagy. Nagyon hasonlítasz édesanyádra. Habár ezt a felszerelést, direkt neked készítette ide Nyx. Ezt neked készítették egy nappal azelőtt, hogy megjöttél volna. - mondta Dylan. Éreztem, hogy amit mond az az igazság.

- Jól van. Viszont pakolj össze. Reggeli után indulunk. Tudni akarom, hogy ki vagyok és nem várhatok délutánig.

- Rendben, Úrnőm. Többek közt azért jöttem, mert Nyx látni kíván mielőtt elmegyünk. Gyere odakísérlek. - nézett rám Dylan. Bólintottam és az ajtóhoz léptem. Gyorsan lemásztam és megvártam, amíg Dylan is földet ér. Útközben többen is megálltak, abban amit csináltak és voltak olyanok is, akik a jobb öklüket a szívükre helyezve fejet hajtottak. Nekik viszonoztam a köszönést, hisz az alapvető tiszteletet megadom azoknak, akik nekem is megadják. Rossz érzéssel töltött el, hogy voltak, akik gyanakvással néztek utánam, majd rosszalló sugdolózásba kezdtek a mellettük állóval. Velük próbáltam nem foglalkozni, bár nagyon nehezemre esett, viszont sikerült nem kimutatnom, hogy bánt. Amikor megérkeztünk Nyx már a szobája ajtajában várt minket. Intett nekem, hogy menjek be. Dylan engedelmesen őrt állt az ajtóban, hogy senki ne zavarjon meg minket.

- Nos, milyen éjszakád volt? - kérdezte Nyx kedvesen. Meglepődtem. Nem erre a kérdésre számítottam.

- Ahhoz képest, hogy min mentem keresztül egész nyugodt éjszakám volt. - feleltem.

- Láttam tetszik a tó ott a szurokban. Figyeltelek. - nézett rám minden tudó szemmel. Mielőtt bármit kérdezhettem volna folytatta.

- Nem tudom milyen mélyre mentél a barlangban, ami ott van. A tónak a barlangon túl van folytatása, ami Dylan és az én szobámhoz csatlakozik.

- Ezek szerint három részre van osztva. - vontam le a következtetést, Nyx egyetértően bólintott.

- Láttam, hogy nagyon nézed az egyik felhőt.

- Igen. Nem tudom hogyan, de egy arcot láttam. Először azt hittem az enyémet, de aztán észrevettem, hogy az arc idősebb. Ebből arra következtettem, hogy anyám arcát láttam. - és elmondtam, hogy mit éreztem, amikor megláttam.

- Errefelé nagyon ritka, hogy egy rég elhunyt családtag arcát látjuk a felhőkben, de nem példátlan. Én is láttam már az édesanyám arcát. Másik téma. Mikor akarsz indulni? - váltott témát.

- Reggeli után. - vágtam rá rögtön. Nyx elmosolyodott és vett egy mély lélegzetet.

- Ez esetben, menjetek reggelizni Dylannel. - mondta.

- Ha megtaláltam a kardot, visszajövök és elfogadom a sorsomat. Ha nem találnám meg, visszamegyek az emberek világába. - mondtam.

- A te döntésed, ezért nem szólok bele. De mielőtt visszamennél, gondolkodj egy kicsit és be fogod magadnak vallani, hogy ott már nincs életed. Most menj! - azzal elfordult és mással kezdett foglalkozni. Kiléptem az ajtón és Dylanre néztem.

- Menjünk reggelizni. Utána indulunk. - mondtam Dylannek.

- Rendben. Gyere a konyhába megyünk. Ott nyugodtan tudunk enni. - azzal elindult. Az ebédlő mögött volt egy újabb átjáró. Azon átmentünk és egy kis tisztáson találtuk magunkat. Hat, egymástól egyenlő távolságra helyezkedő tűzrakás volt. Mindegyik más-más ételt főztek, illetve sütöttek. Dylan odament az egyik szakácshoz, aki épp tojást és szalonnát sütött, majd egy másikhoz, aki kenyeret sütött egy kemencében, amit csak most vettem észre. Amikor Dylan visszajött két nagy tányér tojásrántottát és két-két szalonnával és két nagy szelet kenyérrel, csorogni kezdett a nyálam.

- Jó étvágyat, Morgana. - mondta, miközben letette elém az egyik tányért egy kőasztalra. Fából faragott villát adott a kezembe.

- Neked is Dylan. - és megkóstoltam a rántottát. Elismerően hümmögtem. Ilyen finomat régen ettem. A kenyér még meleg és ropogós volt. Körülbelül egy félóra múlva még az asztalnál ültünk és egy-egy kupa sört ittunk.

- Pakoljunk össze és induljunk, Úrnőm. - nézett rám Dylan. Bólintottam és elindultam a szobám felé.

Read More

7. fejezet

Ledermedtem, amikor észrevettem, hogy mindenki engem néz. Egyetlen személy kivételével mindenki felém pillantott, majd halk suttogásba kezdtek. Nyx nem engem, hanem Dylant nézte. Dylan megérintette a vállam és elindultunk Nyx felé, ahol a jobb oldalán két üres hely volt. Nyx most rámpillantott és felállt.
- Gyere ide, gyermekem! Ez a hely itt a Tiéd és a Védelmeződé. Foglaljatok helyet. - szólt és leült. Dylannel odamentünk és leültünk. Kicsit fusztrálva éreztem magam, hogy mindenki engem néz, de hát kénytelen vagyok megszokni. Azzal nyugtattam magam, hogy csak azért bámulnak meg, mert én vagyok a trónörökös, amit még mindig nagyon nehezen tudtam elhinni. Ezt szóvá is tettem.
- Nyx, nézd én még mindig nem tudom elhinni, hogy tényleg én vagyok ennek a világnak... Nem is tudom hogy fejezzem ki magam. Talán a legjobb szó erre az uralkodója. Nekem ez egy kicsit túl gyors. Anyámat alig 2 napja ölték meg nem tudom milyen okból. Ugyanennyi ideje tudtam meg, hogy a világ amelyről mindig is álmodtam valós és én vagyok illetve én leszek az uralkodója. - mondtam csendesen, hogy csak Nyx és Dylan hallja, amit mondok. A vcsorán résztvevők már túlléptek a megjelenésemen. Mindenki visszatért az előző téájához és csak a kisebbek néztek még mindig úgy rám, mintha szellem lennék.
- Morgana, pár nap, pár hét és tényleg elhiszed majd, hogy ide tartozol. Tudom, hogy bízhatunk benned. De egyelőre nem kell aggódnod. Most még csak annyit kérek Tőled, hogy ismerkedj a néppel és szokd meg ezt a világot. Tudom min mész kerszetül, hisz én is elvesztettem az édesanyámat, amikor még kicsi voltam. 18 éves korom óta vagyok Forrásőrző. - nézett rám és megsimogatta az arcomat. Kicsit zavarba jöttem ettől, de mégis volt benne valami megnyugtató. Dylanre pillantottam, aki rámmosolygott. Viszonoztam a mosoylt és máris jobban éreztem magam. Előttem különféle sültek sorakoztak. Nem tudom mit vettem el, de nagyon ízletes volt. Többször is vettem belőle.
Vacsora után Nyx félrehívott. Azt mondta fontos dologról akar velem beszélni, négyszemközt. Dylant a szobája elé állította őrködni, amíg beszélgetünk.
- Morgana, van valami amiről megbizonyosodhatsz, hogy tényleg te vagy Arkona törvényes uralkodója. Van egy kard, a Serar, ami még édesanyádé volt. Ha azt megtalálod és megtanulod használni, Te is elhiszed majd, hogy közénk tartozol. Amit még tudnod kell erről a kardról. Ne keresd, hagyd hogy Ő találjon meg Téged, ahogy a Portal is megtalált Téged. Mindennek lelke van. Legyen az kard, portal vagy bármi más. - mondta Nyx és olyan határtalan bizalom égett a szemében, hogy nem tudtam nemet mondani.
- Kíséretet kapok? - kérdeztem, mire Nyx felnevetett, és én elszontyolodtam. - Valami rosszat kérdeztem?
- Dehogy, Morgana! Csak nem értetted meg a Védelmező esküjét. Dylan mostantól minden lépésedetről tudni fog, mert végig melletted lesz, hogy meg tudjon védeni. Elég, ha ő elkísér téged. Valószínüleg, ő fog téged kiképezni, ha megtaláltad a Serart. Bízz benne. De leginkább magadban kell bíznod, anélkül elvesztél. A Portalt is csak úgy találhattad meg, hogy bíztál abban, hogy meg tudod találni. Most pedig menj, pihend ki magad és ha úgy érzed készen állsz, induljatok el Dylannel. - mondta azzal intett, hogy elmehetek. Úgy éreztem mondanom kéne még valamit, de nem jött ki hang a torkomon. elindultam az ajtó felé, majd ott visszafordultam.
- Köszönöm a bizalmat, Nyx. Remélem nem fogsz csalódni bennem, de nem ígérek semmit. Jó éjszakát. - és kiléptem a szobából. Dylan azonnal felém fordult.
- Mehetünk? - kérdezte. Nagyra értékeltem, hogy nem kérdezte meg, hogy miről beszélgettünk Nyxszel. Szótlanul mentünk a szobám felé. Amikor odaértünk én elindultam felfelé, de Dylan nem jött utánam. Félúton visszafordultam. Kérdőn néztem lefelé.
- Én nem megyek fel. Az a te szobád. Én itt maradok őrködni. - mondta.
- Nem kell őrködnöd. Gyere fel hozzám. Meg kell beszélnünk valamit. - mondtam és tovább mentem fölfelé. Amikor felértem leültem az ágyamra. Dylan egy perc csúszással, de utolért.
- Miről kell beszélnünk? - kérdezte és leült a földre. Hiába unszoltam nem volt hajlandó felülni az ágyra.
- Segítened kell megtalálnom a Serart. tudnom kell, hogy tényleg az vagyok, akinek gondoltok. - mondtam.
- Tudnom kell ki vagyok! - fakadtam ki.
- Morgana, bízz bennem. Pihenj, aludj nyugodtan. Én addig őrködöm. Mikor akarsz indulni? - nézett rám megértően.
- Nem, menj pihenni te is. Legkésőbb holnap délután akarok indulni. Most pedig menj, szeretnék aludni. - mondtam és eldőltem az ágyon.
- Jó éjt, Úrnőm. Álmodj szépeket. - búcsúzott és kilépett a szobámból. Tíz perc múlva már aludtam is.

Read More

6. fejezet

Ahogy felértünk elakadt a lélegzetem. Egészen a lombkoronában volt a szobám. Lélegzetelállító volt a kilátás. A távolban még egy kastély körvonalait is ki lehetett venni. Dylan követte a tekintetem és megérintette a vállam. Odafordítottam a fejem.

- Az a kastély, Arkona szíve. Ezt értsd szó szerint. Ha Arkonának igazságos uralkodója van, akkor az egész birodalom virágzik. Ha igazságtalan, Arkona pusztulásnak indul. Ez történik most is. A kastély körül már nincs lakható, élhető hely. Ezért jöttünk ide, ebbe az erdőbe. Ez Arkona legszéle. Ez pusztul el utoljára. Iwain, egy másik forrásőrző. Nyx-szel annak idején jóban voltak. De Iwain megérezte a hatalom ízét és elvette az eszét. Elárulta a forrásőrzőket, majd a szüleidet is. - mondta, majd befordult a szoba közepe felé jelezve, hogy témát akar váltani.

- Nos, ez lenne a szobád. Ez van a legmagasabban, direkt Neked készítve. Remélem tudsz úszni. Azon a lyukon ha kinézel egy tavat látsz majd. Ha ugrani akarsz, nyugodtan. Elég mély a víz. De ha nincs kedved ugrálni, azon a kötélen, amin jöttünk lemész és megkerülöd a fát, ott lesz a tó mögötte. Nem kell amiatt aggódnod, hogy valaki kilesne. Ebben a tóban, csak Te, Nyx és én fürödhetünk. Más a lábát sem tudja beletenni. Nyx megbűvölte a vizet. Ne kérdezd hogyan én sem tudom. Abban a szekrényben arkonai ruhákat találsz. Mind édesanyádé volt. A kastélyból hoztuk el. - mondta és kinyitotta a szekrényt, ami magába a fába volt faragva. A ruhák csodásak voltak. A legtöbb harci és előkelő ruha keveréke volt, de volt néhány estélyi és báli ruha szerű is. Kivett egy kétrészes ruhát, ami inkább egy harcosé lehetett volna, mint egy királynőé,de tetszett.

- Szerintem ezt vedd fel. Most magadra hagylak. Ha kezdődik a vacsora feljövök érted. Ha el akarsz menni valahova, nyugodtan menj. Tudni fogom, ha bajba kerülsz és azonnal megyek. Mindig tudni fogom, hogy hol vagy. - mondta, és indulni készült. Egész eddig csendben álltam és hallgattam.

- Dylan, várj egy kicsit. - szólaltam meg, mire visszafordult.

- Igen, Morgana? - nézett rám a zöld szemeivel. Lassan odamentem hozzá és bár tudtam, hogy nem lenne szabad, megöleltem és adtam egy puszit az arcára. Éreztem, ahogy megdermed, de nem húzódik el.

- Köszönöm. Köszönök mindent, Dylan. - mondtam és hátraléptem.

- Nincs mit köszönnöd. Azért vagyok, hogy vigyázzak rád. - mosolyodott el. Kezét a szívére téve, meghajolt és lement. Abban a pillanatban, hogy eltűnt a szemem elől, kitört belőlem a zokogás. Sírni kezdtem és nem tartottam vissza. Lassan megnyugodtam. Amikor már csak csuklottam felálltam az ágyról és az átjáróhoz mentem. Kikukucskáltam a függöny mögül. a fa alatt egy gyönyörű, azúrkék vizű tó terült el. Nem túl nagy, de elég mély, hogy ebből a magasságból leugorva, ne essen bajom. Láttam, hogy a tó partján törülközők vannak és tőlem jobbra egy létra, amin fel lehet jönni. Elgondolkoztam. Aztán fogtam magam és leugrottam. Talppal érkeztem a tóba.

Amint kiértem a felszínre felfeküdtem a víz felszínére. Akkor vettem észre, hogy még a földi ruháimban vagyok. Automatikusan körbenéztem. Senki nem volt a közelben. Teljes némaság borult a tóra. A fán túli hangok nem szűrődtek ide. Feltehetően innen sem szűrődött ki semmilyen hang. Most gondolkoztam el Dylan szavain.

ˇMindig tudni fogom, hogy hol vagy.ˇ idéztem fel magamban ezt az egy mondatot. Most fogtam fel az értelmét.

~ Akkor most is tudja, hogy itt vagyok ~ gondoltam. Ösztönösen újra körbenéztem, de megint nem láttam senkit. Kicsit megnyugodtam. Úsztam pár hosszt. Keresztbe-kasul, körbe-körbe. Amikor már kellően kiáztattam magam kiúsztam a partra a törölközőkhöz. Felvettem egy szimpatikusat, magam köré tekertem és felmásztam a létrán. Megtörölköztem felvettem a ruhát, amit Dylan ajánlott és beálltam a tükör elé, ami a szekrény belső oldalára volt erősítve. Ez a ruha, csak kihangsúlyozta a tetoválásim egzotikusságát. A hajam még vizes volt, gyorsan áttöröltem és kifésültem. Jobban szerettem, ha magától szárad meg. Lefeküdtem az ágyra és a felettem lévő lombkoronát néztem. Közben azon gondolkoztam, hogy nem áznak el. Aztán eszembe jutott, hogy biztos ez is meg van bűvölve, mint a tó vize. Ott feküdtem és csodáltam az új szobámat, otthonomat. Valószínűleg elaludhattam, mert amikor Dylan feljött értem, már sötét volt.

- Morgana. Ébresztő. - hallottam Dylan hangját. És éreztem, ahogy a vállamat rázogatja. Kinyitottam a szemem, a hátamra fordultam és Dylanre néztem.

- Jó reggelt, Álomszuszék. - viccelődött. Segített felkelni az ágyból.

- Gyere, már csak Rád várnak. Látom kipróbáltad a tavat. Milyen volt? - kérdezte a vizes hajamra mutatva.

- Nagyon kellemes és csendes. Mindenki ott lesz, aki itt él? - kérdeztem félénken. A létrán előre engedett, ami nagyon udvarias volt tőle.

- Ige, mindenki. Nem kell félned, nem lesz semmi baj. - felelte, miután leértünk.

Elindultunk egy kis ösvényen a fák között. Ha megérzéseim nem csaltak, akkor valamiféle ebédlő felé haladtunk. Az illatok, a tányércsörömpölés és az önfeledt beszélgetés felénk szűrődő hangjai is erről árulkodtak. Csendben lépkedtünk egymás mellett, közben sokszor lopva felé pillantottam. Benne is lehetett nemesi vér, legalább is a tartásából ítélve. Gyönyörű férfi volt. Nyugodtan mondhattam rá, hogy férfi, hisz nálam sokkal idősebb lehetett. A szeméből sok mindent nem lehetett kiolvasni. Azt gondoltam azért, mert az évek alatt megtanulta, hogy ne mutassa ki az érzelmeit, különben könnyen sebezhetővé válik. Magamból indultam ki. Nem nagyon mutattam ki az érzéseimet, mindig bajba sodortak és én húztam a rövidebbet. Magamban, azon morfondíroztam, hogy házas-e, de gyűrűt nem láttam az ujján, csak egyet, ami inkább pecsétgyűrű volt, mint eljegyzési. Gondolatban megráztam magam.

~ Állj le, Morgana! Úgy sem lehetne köztetek semmi. ~ szóltam magamra. Soha nem volt barátom, úgy komolyabban. Senkiben sem mertem bízni és ez felzaklatott. Ahogy az ebédlő felé sétáltunk csak még zavartabb, még frusztráltabb lettem. Dylan felém fordult.

- Morgana, nyugodj meg. Nem lesz semmi baj. Nem hagyom, hogy bajod essen. A Védelmeződ vagyok. - nézett rám és egy pillanatra megállt. Szembefordult velem, megfogta a vállamat, kényszerítve, hogy ránézzek.

- Itt biztonságban vagy. Bízz bennem, csak ennyit kérek. - nézett rám és letérdelt elém.

- Morgana, Arkona törvényes uralkodója. Ezennel szeretném felajánlani Neked, védelmezői eskümet. Ha elfogadod, megígérem, hogy mindig védeni foglak, melletted leszek, ha szükséged van rám. - nézett rám, arra várva, hogy válaszoljak.

- Dylan, én nem tudom, hogy ez mivel jár. - mondtam zavartan. De ahogy belenéztem a zöld szemeibe, ahogy megláttam a vágyakozást, hogy megvédhessen meggondoltam magam.

- Jól van, Dylan. Elfogadom az esküdet. A Védelmezőm vagy. - mondtam és abban a pillanatban megváltozott valami. Nem tudtam volna megfogalmazni, de ha az ösztöneim nem csaltak, most kötöttem egy életre szóló szerződést egy elffel, egy olyan világban, ahol másféle törvények uralkodnak.

Folytattuk utunkat az ebédlőbe, és amint kiértünk a fák takarásából, mindenki elhallgatott.

Read More

5. fejezet

Egy darabig csendben sétáltunk egymás mellett. Először arra gondoltam, hogy biztos azért nem szól semmit, hogy felfogjam, tényleg Arkonában vagyok. Aztán rájöttem, nem erről van szó. Figyelnek minket. Az ösztöneim azt súgták, hogy fussak, de Dylan közelsége megnyugtatott valamennyire. Úgy tettem, mintha az erdőt figyelném, miközben a közeli fák lombjaiban megbújó őrszemeket figyeltem. Barát vagy ellenség nem tudtam.

Egyre mélyebbre mentünk az erdőben. Sűrűbben nőttek a fák, vállig értek a bokrok is. Egyértelműen lehetett érezni a varázslat jelenlétét, igaz csak tippelni mertem. Nem vettem biztosra semmit. A távolból énekszó szállt felénk. Bár nem ismertem ezt a nyelvet, mégis megértettem. Esküvői dal volt. Elmosolyodtam.

Dylan a hang irányába fordult és arra mentünk tovább. Ahogy közeledtünk egyre erősebben lehetett hallani. Körülbelül 5 perces séta után kiértünk egy tisztásra, ahol - a tippem szerint - egy esküvő volt. Amikor Dylan kiért a fák takarásából, azonnal elhallgatott a zene, és egy gyönyörű nő lépett elé. Kék köpeny volt rajta és rajta volt a csuklyája is, így nem láttam az arcát. Dylan a szívére tette az ökölbe tett jobb kezét és fejet hajtott a nő felé. Az viszonozta a köszöntést, majd felemelte a fejét.

Még mindig a fák között álltam, amikor a nő megszólalt.

- Megtaláltad? - kérdezte. Gyönyörű hangja volt. megijedtem, hisz azonnal tudtam, hogy rólam van szó.

- Igen, megtaláltam. Nyx, ugyanolyan gyönyörű, mint az anyja. De nézd meg a saját szemeddel. - mondta Dylan és hangjából kihallatszott, hogy mosolyog. - Morgana, gyere ide, kérlek! - tette még hozzá. mire óvatosan előléptem a fák takarásából és Dylan mellé álltam. Felemeltem a fejem és először ránéztem. Most már látszódtak a hosszú fülei. Elmosolyodtam. Megéreztem, hogy a nő, aki csak Nyx lehetett engem figyel. Odafordultam, és ahogy Dylantől láttam, meghajoltam előtte. Nyx viszonozta a köszönésemet, majd az államnál fogva óvatosan felemelte a fejem és megvizsgálta a tetoválásaimat. Hogy jobban lásson, levette a csuklyáját és egy pillanatra elakadt a lélegzetem. Tengerkék szeme volt, ami ugyanúgy világított mint Dylané, és hosszú ezüst haját mintha fújta volna a szél, bár az erdő közepében voltunk még egy szellő sem volt.

- Tényleg olyan vagy, mint édesanyád. A szemed, a tetoválásaid, az arcod. Bár még nincs varázserőd. Emiatt nem kell aggódnod. Minél hosszabb időt töltesz Arkonában, annál jobban fogsz megváltozni. - mondta Nyx és én csak álltam, hallgattam és ámultam a szépségén. Kortalannak tűnt, mégis látszott rajta, hogy sok mindent megélt. Gyorsan körbepillantottam a tisztáson. Csodálkoztam, hogy ennyien vannak, mégsincs sehol egy ház. Ekkor fölpillantottam a fák lombjai közül és újra elcsodálkoztam. A fák lombjaiba építették meg a lázadók a szállásukat.

- Látom, tetszik a Lombváros, Morgana. - vonta magára Nyx a figyelmemet.

- Nagyon tetszik. Mióta vagytok itt? - kérdeztem, és ekkor vettem észre, hogy a násznép és a fejünk fölött lévő emberek engem néznek és néha összesúgnak. Kicsit elpirultam. Nem nagyon szerettem, ha kibeszéltek. Ekkor azonban gyereknevetést hallottam és egy csapat kisgyerek rohant a tisztásra. Nem vettek észre, így egy kisfiú beleszaladt a lábamba. Utána egy kisebb csapat fiú és egy kislány, aki valamiért sírt. Nem foglalkoztam semmivel, és odamentem a kislányhoz. Leguggoltam mellé és letöröltem a könnyeit. Ő is elf volt, habár még nem voltak olyan hosszúak a fülei. Hosszú szőke haját a füle mögé tűrtem.

- Mi a baj, Kicsikém? - kérdeztem kedvesen, anyaian. A kislány kicsit megszeppent, szipogott egy kicsit, majd rám nézett. Neki is zöld szemei voltak, bár még nem világítottak.

- El... elvették... - kezdte, de megint rájött a sírás. Segítettem neki.

- Elvették a babádat? - kérdeztem, mire bólintott. Felvettem az ölembe és odamentünk a fiúkhoz, akiket Dylan nem engedett el. Odamentem hozzájuk.

- Ti vettétek el a babáját? - kérdeztem szigorúan. A fiúk nem értették, hogy ki lehetek.

- És ha igen? Nem te vagy az anyja. - vágott vissza a legnagyobb közülük, aki nekem jött. Mielőtt bármit mondhattam volna, a tömegből előjött egy férfi, aki nagyon hasonlított a fiúra. Lekevert neki egy pofont, majd felém fordult. Legnagyobb meglepetésemre, meghajolt előttem.

- Bocsáss meg a fiamnak. Nem tudja ki vagy. - kért bocsánatot. Zavarba jöttem, de gyorsan magamhoz tértem.

- Nem haragszom, csak annyit szeretnék, ha a fiad visszaadná ennek a kislánynak a babáját. - mondtam kedvesen és a fiú felé fordultam. Kinyújtottam a kezem, és ő belerakta a babát.

- Tessék, Kicsim. Ti pedig kérjetek bocsánatot tőle. - fordultam a többi fiú felé.

- Bocsánat. - mondták kórusban és elszaladtak. Letettem a kislányt a földre. Ő megköszönte a segítséget és odaszaladt az anyjához.

Nyx odajött hozzám, a vállamra tette a kezét és mosolyogva megszólalt.

- Ez nagyon szép volt tőled. - dicsért meg.

- Magamat juttatta eszembe, amikor ennyi idős voltam. Ugyanezt megcsinálták velem is. Csak továbbadtam a segítséget neki. - mondtam. Lassan újrakezdődött a tánc és a zene. Dylan, úja mellettem volt. Árnyékként követett. Néhányan gyanúsan méregettek, mások örömmel néztek rám és meghajoltak előttem.

- Dylan megmutatja a szállásodat. Este a vacsoránál bejelentem, hogy visszatértél közénk, Morgana. Pihenj egy kicsit. - nézett rám Nyx. Meghajolt és elment. Dylanre néztem.

- Na, gyere. Megmutatom a szobádat. - szólt és elindult felfelé az egyik kötélhágcsón.

Read More