3. fejezet

Aznap este, anyám nem jött haza. Először nem gondoltam semmi rosszra és lefeküdtem aludni. Félálomban voltam, amikor hallottam a bejárati ajtót nyílni és csukódni. Azt gondoltam anyám jött meg. Végül is nem tévedtem. Anyám otthon volt, csak nem hallottam, hogy mikor jött haza. Aki akkor bejött a lakásba, valaki olyan volt, akire nem is gondoltam. Másnap reggel, ahogy lementem a konyhába, benéztem anyám szobájába és egészen addig észre sem vettem, hogy mennyire félek. A lakásban halál szag terjengett, de nem fogtam fel, csak amikor megláttam anyám holttestét félig lecsúszva az ágyáról, vérbe fagyva. Sikításra nyitottam a számat, de nem jött ki hang a torkomon. Zokogni kezdtem, mintha ezzel enyhíthetném a fájdalmat, ami a semmiből termett az egész lényemben. Térdre estem ott az ajtóban, jobb kezemmel az ajtófélfába kapaszkodva, a másikkal a földre támaszkodva.
Minden érzékem élesebb lett. Mintha folyamatos készenlétben lenne a testem, arra várva mikor támadnak meg. Nem kellett hátrafordulnom, azonnal tudtam, hogy valaki van a hátam mögött. Semmi fegyver nem volt nálam, csupán a saját erőmre számíthattam.
Egy erős kéz ragadta meg a vállamat, mire villámgyorsan megfordultam és lekevertem egy hatalmas pofont az illetőnek, aki a gyászomban zavarni mert.
- Hé! Nyugi, nem akarlak bántani! - mondta a fiú, miután hátulról elkaptam a nyakát, készen arra, hogy egy mozdulattal eltörjem, ha akarom. Ösztönösen cselekedtem, és mintha a tetoválásaim bizseregtek volna. Olyan volt, mintha égne. Ekkor jobban megnéztem a srácot. Rövid szőke haj világoskék ruha és... hosszú elf fülek. Mint, akit villám csapott meg ugrottam hátra egészen a falig. Ő lassan megfordult lehajtott fejjel.
- Ne félj tőlem. Barát vagyok, nem ellenség. - mondta, felemelte a fejét és rám nézett a világító zöld szemeivel. Elakadt a lélegzetem és összecsuklottam a fal tövében. Magamban végigpörgettem az összes álmomat, ami róla szólt és nem hittem a szememnek. Ez azt jelentette, hogy mégis létezik az a világ, amelynek részletei a szobám falán vannak.
- Te ölted meg az anyámat? - kérdeztem, egyelőre eszem ágában sem volt, megmondani, hogy ismerem az álmaimból. Kicsit meglepődött a kérdésen, de megrázta a fejét.
- Nem én voltam. Én csak most jöttem. - mondta szomorúan. - Bocsáss meg, még be sem mutatkoztam. Dylan vagyok, te pedig Morgana vagy. - mosolygott rám.
- Honnan tudod a nevem? - kérdeztem gyanakodva.
- Ismerlek, már egy jó ideje figyeltelek. Azért jöttem, hogy haza vigyelek. - mondta.
- Én itthon vagyok. - tiltakoztam. Én itthon voltam. Mégis valami azt súgta, hogy nem így van. A lényem egy része, tudta, hogy vele kell mennem, de a másik tiltakozott, és egyelőre a tiltakozás volt az erősebb.
- Azt hiszem lesz, mit megmagyaráznom, mielőtt elindulunk. Na gyere, a szobádban mindent elmagyarázok és az ottani rajzok, majd segítenek megérteni. - sóhajtott, majd megragadta a karom és felvitt a szobámba. Nem tévedt el útközben, azonnal tudta, hogy melyik az én szobám.
Leültettem az ágyamra úgy, hogy az egész szobát be lehessen látni. Rám nézett, elmosolyodott és körbemutatott a szobában.
- Engedj be a világodba, Morgana. Mesélj nekem, kérlek. - mosolygott továbbra is, majd felpattant mellőlem és levette a falról azt a képet, amit róla rajzoltam.
- Senkit nem tudsz beengedni, igaz? Senkit sem találtál, akinek elmondhatnád. - az ölembe rakta a rajzot, amikor még mindig nem szólaltam meg. - Én része vagyok, és minden amit a rajzaidon megörökítettél része a világodnak. A lelked mélyén te is tudod!
- Én csak egy átlagos lány vagyok, semmi több. - tiltakoztam újra. Dylan felkacagott.
- Átlagos? Ezüst szemekkel és egy másik világ tetoválásaival a bőrödön? Morgana, te nem ide tartozol. - mondta, de továbbra is tagadtam mindent. Nem ismertem még, csak 10 perce és arra kér, hogy engedjem a világomba. Nem, majd ha megbizonyosodtam róla, hogy megbízhatok benne.

Posted in: