4. fejezet

Dylan elkezdett mesélni magáról, és a világáról, ami annyira hasonlított az enyémre, hogy szinte már ugyanaz volt. Szinte egymás mondatait fejeztük be, amikor elkezdtünk egy új mondatot. Kicsit ijesztő volt a helyzet.

- Honnan tudod mindezt? - kérdeztem kertelés nélkül immár harmadszorra. Kicsit ki is akasztottam a srácot. Sóhajtott egy nagyot, a szemembe nézett és harmadszor is válaszolt a kérdésemre.

- Onnan, hogy ez a világ, amiről álmodsz valóban létezik. Te vagy a trónörökös és szükségünk van rád, különben Arkona elpusztul, örökre. Morgana, te nem egy átlagos 18 éves lány vagy. Figyellek már pár napja. Az iskoládban mindenki érzi, hogy nemesi származású vagy, a véredben van. - mondta fáradtan, majd elmosolyodott. - Mellesleg, félig elf vagy. - tette hozzá furcsán csillogó szemekkel.

- Elf? De az nem lehet. Nem hosszúak a füleim, nincs varázserőm. - értetlenkedtem megint.

- Édesanyád egy elf volt. A fajtánkból a legnagyobb mágus. Nemhiába lett királynő. A szemed és tetoválásaid tőle örökölted. Leginkább viszont apádra hasonlítasz az emberi termeteddel és a hajszíneddel. - folytatta a magyarázatot.

- Ezek szerint te is elf vagy, hisz többes számot használtál. Mégis normál emberi füleid vannak. Igaz a szemed zölden izzik. - mondtam megállapításként.

- Igen, igaz. Ez a Portál különlegessége. Ha átlépsz rajta megváltozol, attől függően melyik világból mész melyike. Amúgy teljeséggel lehetetlen, hogy egy földi halandó megtalálja a Portált. Azt csak egy arkonai képes megtalálni. Ez lesz az első próbád. Megtalálni és megnyitni a Portált. Ha ez sikerül, beléphetsz a világodba. De hogy pontosabb legyek, a Birodalmadba. - mondta, mintegy megválaszolva néhány kimondatlan kérdésemet.

- Nem könnyíted meg a dolgom, igaz? - kérdeztem gyanakvóan, a szája sarkában húzódó félmolyos láttán.

- Nem, tényleg nem könnyítem meg a dolgod. Viszont feküdjünk le aludni, későre jár. Holnap hajnalban indulnunk kell. - mondta és felállt az ágyamról. Átült az ablakba, ahol rajzolni szoktam. Egészen addig észre sem vettem, hogy már besötétedett és felkelt a hold. Halványan bevilágította a szobámat. Elmentem letusolni, mert mégsem feküdhettem le koszosan. Utána Dylant is elzavartam fürdeni, de rá kellett jönnöm, hogy nem ismeri a zuhanyzót, mint olyat. Mint később megtudtam, Arkonában barlangi tavakban fürdenek.

Miután nagy nehezen Dylan is megfürdött, lefeküdtem aludni. Dylan nem sokat aludt, mondván hogy meg kell védenie engem. Ahhoz képest, hogy anyámat ma reggel anyámat holtan találtam a szobájában, álmatlan, nyugodt éjszakám volt. Az összes rajzomba le mertem volna fogadni, hogy Dylan bűvölt meg valamivel.

Másnap reggel fitten és kipihenten ébredtem, ami egyáltalán nem volt jellemző rám. Felkelés után elvégeztem a szokásos reggeli rituálét mint olyan, hogy fogmosás, arcmosás és fésülködés. Reggelire bekaptam két nagy tál müzlit és tele voltam. Dylant megint kiakasztottam egy kicsit, amikor látta, hogy mit nevezek én reggelinek. Biztosított róla, hogy Arkonában meg fog változni az étrendem.

Amikor végre elindultunk, útközben folytatta a felvilágosítást. Elmagyarázta, hogy milyen a helyzet a... birodalmamban. Még rá gondolni is furcsa.

- A lázadók vezetője Nyx, egy arkonai forrásőrző. Ő látta a visszatérésedet 18 évvel ezelőtt. A lázadók lassan kezdik feladni a reményt. Ha meglátnak téged, gyanakodni fognak. Bizonyítanod kell, hogy tényleg Te vagy a trónörökös. Nem lesz könnyű dolgod. - és csak mondta, mondta, hogy mire figyeljek, mit ne csináljak. Amikor megáll levegőt venni közbe szóltam.

- De mindezek előtt meg kell találnom a Portált. - mondtam és csak akkor döbbentem rá, hogy beengedtem a világomba, megosztottam vele mindent, amit 18 év alatt láttam, álmodtam és magamban tartogattam.

- Ahhoz, hogy megtaláld a Portált, hallgass a megérzéseidre, az ösztöneidre. Halld meg, hogy Arkona téged hív, már vár rád. - és így folytatta és a szavait ritmusára, csukott szemmel elkezdtem körbejárni azt a kis eldugott forrást, ahova kilyukadtunk. Egyszer csak, hirtelen ötlettől vezérelve a tetoválásaim vonalát követve rajzoltam a levegőbe. Ahol a kezem elhúzódott vibrálni kezdett a levegő, és lassan kibontakozott előttem a Portál. A tetoválásaim halványkéken izzani kezdtek és megnyílt előttem a Portál.

- Sikerült! Ez szép volt. - hallottam Dylan dicséretét. - Azt tudnod kell, hogy a Portál mindenkinek más módon nyílik meg. Nekem másféle tetoválásaim vannak, így nekem azt kell követni. Ebből mit tudtál meg? - kérdezte, mint egy tanár.

- Azt, hogy a Portált az egyedi vagy örökölt tetoválásokkal lehet megnyitni. Más tetkóit nem használhatod. Jól mondom? - vágtam rá rögtön. Engem is meglepett a hirtelen válaszom és Dylanre pillantva őt is sikerült meglepni.

- Pontosan. - mondta elismerően és intett, hogy lépjek át a kapun, ha már megnyitottam. Óvatosan beléptem a kapu közepébe és átgázoltam a bokáig érő vízben. A következő pillanatban megszólalt egy számomra ismeretlen mégis ismerős zene, ami magából a Portálból szólt. ét másodperc múlva egy erdőben találtam magam, immár Arkonában. Azonnal tudtam, hogy ide tartozom, hisz azaz énem, amit eddig elzártam, elnyomtam, most kitört és örömében táncra perdült énekelni kezdett.

Amikor kissé lenyugodtam megálltam Dylannel szemben.

- És innen hova tovább? - kérdeztem ártatlanul, mintha az előbbi kirohanásom meg se történt volna.

- Megyünk a lázadókhoz. Ott mindent meg fogsz tudni, amit még nem mondtam el. - felelte és elindult mellettem előre az erdő sűrűjébe.

Read More

3. fejezet

Aznap este, anyám nem jött haza. Először nem gondoltam semmi rosszra és lefeküdtem aludni. Félálomban voltam, amikor hallottam a bejárati ajtót nyílni és csukódni. Azt gondoltam anyám jött meg. Végül is nem tévedtem. Anyám otthon volt, csak nem hallottam, hogy mikor jött haza. Aki akkor bejött a lakásba, valaki olyan volt, akire nem is gondoltam. Másnap reggel, ahogy lementem a konyhába, benéztem anyám szobájába és egészen addig észre sem vettem, hogy mennyire félek. A lakásban halál szag terjengett, de nem fogtam fel, csak amikor megláttam anyám holttestét félig lecsúszva az ágyáról, vérbe fagyva. Sikításra nyitottam a számat, de nem jött ki hang a torkomon. Zokogni kezdtem, mintha ezzel enyhíthetném a fájdalmat, ami a semmiből termett az egész lényemben. Térdre estem ott az ajtóban, jobb kezemmel az ajtófélfába kapaszkodva, a másikkal a földre támaszkodva.
Minden érzékem élesebb lett. Mintha folyamatos készenlétben lenne a testem, arra várva mikor támadnak meg. Nem kellett hátrafordulnom, azonnal tudtam, hogy valaki van a hátam mögött. Semmi fegyver nem volt nálam, csupán a saját erőmre számíthattam.
Egy erős kéz ragadta meg a vállamat, mire villámgyorsan megfordultam és lekevertem egy hatalmas pofont az illetőnek, aki a gyászomban zavarni mert.
- Hé! Nyugi, nem akarlak bántani! - mondta a fiú, miután hátulról elkaptam a nyakát, készen arra, hogy egy mozdulattal eltörjem, ha akarom. Ösztönösen cselekedtem, és mintha a tetoválásaim bizseregtek volna. Olyan volt, mintha égne. Ekkor jobban megnéztem a srácot. Rövid szőke haj világoskék ruha és... hosszú elf fülek. Mint, akit villám csapott meg ugrottam hátra egészen a falig. Ő lassan megfordult lehajtott fejjel.
- Ne félj tőlem. Barát vagyok, nem ellenség. - mondta, felemelte a fejét és rám nézett a világító zöld szemeivel. Elakadt a lélegzetem és összecsuklottam a fal tövében. Magamban végigpörgettem az összes álmomat, ami róla szólt és nem hittem a szememnek. Ez azt jelentette, hogy mégis létezik az a világ, amelynek részletei a szobám falán vannak.
- Te ölted meg az anyámat? - kérdeztem, egyelőre eszem ágában sem volt, megmondani, hogy ismerem az álmaimból. Kicsit meglepődött a kérdésen, de megrázta a fejét.
- Nem én voltam. Én csak most jöttem. - mondta szomorúan. - Bocsáss meg, még be sem mutatkoztam. Dylan vagyok, te pedig Morgana vagy. - mosolygott rám.
- Honnan tudod a nevem? - kérdeztem gyanakodva.
- Ismerlek, már egy jó ideje figyeltelek. Azért jöttem, hogy haza vigyelek. - mondta.
- Én itthon vagyok. - tiltakoztam. Én itthon voltam. Mégis valami azt súgta, hogy nem így van. A lényem egy része, tudta, hogy vele kell mennem, de a másik tiltakozott, és egyelőre a tiltakozás volt az erősebb.
- Azt hiszem lesz, mit megmagyaráznom, mielőtt elindulunk. Na gyere, a szobádban mindent elmagyarázok és az ottani rajzok, majd segítenek megérteni. - sóhajtott, majd megragadta a karom és felvitt a szobámba. Nem tévedt el útközben, azonnal tudta, hogy melyik az én szobám.
Leültettem az ágyamra úgy, hogy az egész szobát be lehessen látni. Rám nézett, elmosolyodott és körbemutatott a szobában.
- Engedj be a világodba, Morgana. Mesélj nekem, kérlek. - mosolygott továbbra is, majd felpattant mellőlem és levette a falról azt a képet, amit róla rajzoltam.
- Senkit nem tudsz beengedni, igaz? Senkit sem találtál, akinek elmondhatnád. - az ölembe rakta a rajzot, amikor még mindig nem szólaltam meg. - Én része vagyok, és minden amit a rajzaidon megörökítettél része a világodnak. A lelked mélyén te is tudod!
- Én csak egy átlagos lány vagyok, semmi több. - tiltakoztam újra. Dylan felkacagott.
- Átlagos? Ezüst szemekkel és egy másik világ tetoválásaival a bőrödön? Morgana, te nem ide tartozol. - mondta, de továbbra is tagadtam mindent. Nem ismertem még, csak 10 perce és arra kér, hogy engedjem a világomba. Nem, majd ha megbizonyosodtam róla, hogy megbízhatok benne.

Read More

2. fejezet

Aznap este, nem emlékszem mikor aludtam el. Reggel arra keltem fel, hogy lecsúszott rólam a takaró és az ablakon besütő nap égeti a hátamat. Lassan magamhoz tértem, nyújtózkodtam és felvettem a rövidnadrágomat. Ásítottam néhányat, majd lementem a konyhába a reggeli müzlimért és kávémért. Egy tálcán felvittem a szobába és kiültem az ablakba.
Még ott volt a tegnap esti rajzom a fiúról. Beleittam a kávémba és a kezembe vettem a rajzot. Alaposabban megnéztem, néhány dolgot kijavítottam, és kiragasztottam a többi közé a falra.
Megint az a fura érzésem volt, hogy figyelnek. Kinéztem az ablakon és a környéket pásztáztam. Senki nem volt a közelben. Legalábbis a járdán. Az erdő környékén sem láttam senkit, bár mintha valami zöld villant volna az egyik közelebbi fán. Nem voltam biztos benne, hisz épp csak egy pillanatra láttam. Úgy döntöttem nem foglalkozom vele. Végeztem a reggelivel, levittem a tálcát és az edényeket a konyhába, ahol anyám az újságot olvasta.
- Jó reggelt, anyu! Van valami érdekes hír? - kérdeztem anyámat, miközben elmosogattam.
- Semmi érdekes, csak annyi, hogy milyen károkat okozott a tegnap esti vihar. - felelte anyám. Hátrafordultam és kérdőn néztem szülőanyámra.
- Vihar volt tegnap éjjel? - néztem rá értetlenül. - Én nem hallottam semmit.
- Igen, mert úgy aludtál, mint aki fejbe vágtak. Én egész este nem aludtam. - mondta, és összehajtotta az újságot. - Köszönöm, hogy elmosogattál. Megyek dolgozni, majd este jövök. Vigyázz magadra. - mondta, homlokon csókolt, fogta a kabátját és elment. Hallottam, ahogy beindítja az autót és kifordult a bejáróról.
~ Imádom, ezt a kelekótya nőt. ~ gondoltam mosolyogva. Kicsit összepakoltam a házban és fogtam a rajzfelszerelésem és kimentem a hátsókertbe egy pléddel.
Kiterítettem a plédet kifeküdtem és egy kicsit eldőltem. Álmodoztam, gondolkodtam egy kicsit, majd hasra fordultam és rajzolni kezdtem. Nem figyeltem, hogy mit és hogyan rajzoltam. Az időt sem figyeltem, egészen addig, amíg bent a konyhában meg nem szólalt a telefon. Gyorsan felpattantam és berohantam a házba. Felkaptam a telefont.
- Halló? - szóltam bele.
- Szia Kicsim! Kicsit később megyek haza, mert sokan vannak az irodában. Ne haragudj! - hallottam anyám hangját a vonal túloldaláról.
- Semmi gond, Anya! Siess haza, és vigyázz magadra. Szeretlek - búcsúztam tőle. Ekkor hallottam utoljára az anyámról.

Read More

1. fejezet

Szokásához híven a ballagás, halál unalom volt. Mivel évvesztes és 5 éves képzésen vagyok, így majd két év múlva ballagok. Egyelőre megúsztam, csak díszítéssel és ballagtatással. Barátnőimmel a ballagás után kimentünk a közeli parkba, ahol beszélgettünk és hülyültünk.
Végig olyan érzésem volt, mintha valaki figyelne, de rajtunk kívül senki sem volt. Kicsit felhős volt az ég, de néha előbújt a nap is. Barátnőim, amikor először találkoztunk egy kicsit tartottak tőlem, de mindenki kicsit távolságtartó volt velem, miután meglátták a szemem és a tetkóim. Már megszoktam, hogy furán néznek rám. Habár azt is megfigyeltem, hogy egy idő után a kíváncsiság mindig odavonzza hozzám az embereket és ha megismernek, utána már nem tartanak tőlem.
Délután fél hat fele estem haza. Anyám nem nagyon szerette ha későn érek haza. Kicsit rosszallóan nézett rám, amikor hazaértem. Nagyon ritkán veszekedtünk, nagyon jó volt a kapcsolatunk is. Amikor elmentem mellette, nyomtam egy puszit az arcára és felmentem a szobámba.
A szobám, akár egy kis fantasy világ. Mindenhol sárkányok, sellők és elfek rajzai. Leginkább azt rajzoltam le, amit az álmaimban láttam. Az ágyam úgy volt beállítva, hogy az ajtó felé nézzen a lába, hogy lássam ki akar bejönni. Az ablakom az ágyam jobb oldalán volt, úgy kialakítva, hogy ki lehessen ülni. Minden arra utalt, hogy itt nem ember él, hanem egy másik világ hercegnője.
Megvolt a magam kis világa, ahova nem engedtem be senkit. Szerencsémre pénteken volt a ballagás, így nem kellett tanulnom.
Leültem az asztalomhoz, bekapcsoltam a gépet, hogy megnézzek pár dolgot és zenét hallgassak. Írtam pár szerepjátékos oldalra, válaszoltam az e-mailekre és képeket nézegettem. Amikor ezzel végeztem fogtam a kis mappámat tolltartómat, beraktam a kedvenc együtteseimet és kiültem az ablakba. Elővettem egy lapot és a kedvenc ceruzámat, amivel rajzolni szoktam. Kicsit rágcsáltam a ceruza végét és kibámultam az ablakon. Lázasan kutattam az álmaimban, hogy mit rajzoljak le. Eszembe jutott az a srác, akiről előző éjszaka álmodtam. Körübelül 170-175 cm magas volt, szőke hajú, és ami a legfurcsább világító zöld szeme volt. Amikor először láttam álmomban csukva volt a szeme és megesküdtem volna, hogy kék szemű. Ugyanúgy meglepődtem a zöld szemén, ahogy az emberek az én ezüst szememen. Hosszú fülei azonnal elárulták róla, hogy elf. Gyönyörű tartása volt és valami felsőbbrendűség áradt az egész lényéből. Egy pillanatra eljátszottam a gondolattal, hogy ez a fiú valahol biztos, hogy valóságos. A lényem egy része azt üvöltötte, hogy felejtsd el. Ez a világ csak a képzeletedben él. A másik fele rendíthetetlenül hitte, hogy létezik és egy nap megtalálom. Egyelőre elhittem, hogy ez tényleg csak képzelet, csak egy álom.
Ahogy így álmodoztam, lerajzoltam a fiút. Nem lett olyan, mint az álmaimban, de így is azonnal felismertem. Szokásom volt fekete-fehérben rajzolni. Az összes rajzomon az egyetlen dolog, ami színes az a szem. Mindig csak a szemét színezem ki, annak amit rajzolok. Anyám nagyon szereti a rajzaimat. Otthonról dolgozik és a lenti dolgozószobája az én rajzaimmal van kidekorálva. Neki mást szoktam rajzolni. Ez a fantasy világ az enyém, még őt sem engedem be. Eddig rengeteg emberrel találkoztam, mégsem volt senki, akit beengedtem volna.

Read More